kulcsi

“Amikor a XX. század szülöttei könyvet olvasnak, a következő történik velük: a szerző általában kézen fogja az olvasót, és együtt utaznak a könyv elejétől a végéig, egymással összefüggő lépések folyamatos elbeszélésén át. Lehet, hogy nem olyan utazás ez, amihez beleegyezésünket adtuk vagy amit élvezünk, mégis: ahogy lapozunk, az egyik gondolatsor logikus módon követi a másikat. Természetesen össze is hasonlítjuk az egyik történetet a másikkal, s közben elkezdhetjük felépíteni a fogalmi keretet, amelynek alapján újabb utazásokat is értékelhetünk, hogy azok ismét csak módosítsák a fogalmi kereteket.
Bizonyosan ez az oktatás egyik sarkpontja, legalábbis így látjuk ezt mi, múlt századi emberek: a személyes fogalmi keret felépítése, amelyben összevethetjük a beérkező információkat azzal, mait már ismerünk, tudunk. Az összefüggéseinkből kiszakított tényeket ilyen módon kontextusba helyezhetjük, ami a dolgoknak úgymond értelmet ad, vagyis egy dolgot egy másiknak az összefüggésében, sőt inkább sok más dolognak az öszefüggésében szemlélhetünk. […] Az egyik legnagyobb kérdés, amivel manapság társadalomként szembekerülünk, mindenképpen az, hogy a képernyő mint a könyv újdonsült vetélytársa lassanként újfajta készségek elsajátítására készteti-e a fiatalokat. Az írni-olvasni tudás fejlesztésével foglalkozó brit alapítvány, a Literacy Trust szerint jelenleg nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy hanyatlásnak indult volna az olvasni tudás, ámbár egyre többen aggódnak amiatt, hogy Nagy-Britanniában csökkenőben van a színvonal más országokhoz képest, és hogy a brit iskolákban sok diák nem éri el a tanmenetben rögzített célokat. Emelett több jel arra mutat, hogy az olvasóknak az utóbbi öt vagy tíz évben kevesebb örömöt okoz az olvasás, s hogy a gyerekeket talán több más tevékenység vonja el az olvasástól mostanság, mint korábban; sokkal kevesebb időt tölthetnek játékkal vagy azzal, hogy “nem csinálnak semmit”. Természetesen joggal feltételezhetjük, hogy ez a “semmittevés” a gondolkodás és a képzelet szabadjára engedését is magába foglalja. A Literacy Trust rámutat, hogy a képernyőről olvasás semmivel sem rosszabb, mint a könyvből olvasás, de ha figyelembe vesszük, hogy a multimédiás pirotechnikában egyre nagyobb a képek súlya és egyre kisebb a szövegeké, akkor bizony föl kell tennünk a kérdést: meddig tart ez az állapot, hogy a képernyő könyvként is értékelhető és használható?”
A fenti sorokat Susan Greendfield könyvéből idéztem (Identitás a XXI. században, 162, 163 o, HVG kiadó).
A fenti sorokban van azért egy jó adag nyomdafesték-sovinizmus, amivel magam is elég könnyen azonosulok: a világképemet meghatározó olvasmányok nagyobb részét merítettem könyvekből, mint képernyőről. Ez persze nem jelent semmit, legfennebb azt, hogy bizonyos értelemben én is inkább a XX. század szülötte vagyok, és belémépült egy preferencia a nyomtatott médium iránt.
Greenfield félelmét azonban nem osztom, miszerint a képernyő-alapú kultúra sekélyességhez vezet, bár abban egyetértek Vele, hogy tömegek szintjén létrejöhet egy ilyesfajta tendencia. A képernyőn megjelenő szövegek hipertextualitása  lehetővé teszi, hogy a nyomtatott könyveknél megszokott passzív, befogadó attitűd helyett egy aktívabb, az olvasó által jobban befolyásolható olvasási élmény jöhessen létre. A hiperhivatkozásoknak köszönhetően olvasóként folyamatosan terelem magam a kíváncsiságomnak engedelmeskedve, ami persze felületességet is eredményezhet, hiszen sokkal kisebb toleranciával viszonyulok a lassan kibontakozó, kései eredményt hozó fogalmak iránt.
Greendfield így folytatja:
”Vajon nem felesleges a sok aggodalmaskodás? Talán túl erős bennünk a nosztalgia az olvasás iránt, talán túl könnyen helyezkedünk arra az álláspontra, hogy az olvasás jó dolog, és soha nem jöhet nála jobb. […] amikor könyvet olvasunk, mindig rögzített pályán haladunk, lineárisan, és passzív, részvételt nem igénylő tevékenységet folytatunk. Lehetséges azonban, hogy pontosan az ilyen lineáris utak bejárása vezet oda, hogy az egyén végül összeállíthassa a maga fogalmi kereteit a világ értelmezésére: az eseménysorok összefüggő lépések lineáris sorozatai nélkülözhetetlen építőkövei lehetnek a gondolkodás folymatának. Talán éppen erre, az egymásból következő feltevések egyenes, elérírhetetlen sorozatára van szükségünk.” Ti mit gondoltok minderről?

Posted via email from kulcsi | Comment »